Alumni interjú dr. Engler Péterrel (földmérő mérnök)
Alumni sorozatunk következő részében egy olyan szakemberrel beszélgettünk, aki nemcsak hallgatóként, hanem oktatóként és vezetőként is meghatározó szerepet játszott a GEO életében. Közel fél évszázadon át kísérte figyelemmel a geodéziai és geoinformatikai képzés fejlődését, miközben generációk szakmai útját segítette.
Az interjúban személyes emlékein keresztül idézi fel a GEO múltját, beszél a szakma technológiai változásairól, a selmeci hagyományok jelentőségéről, valamint megosztja gondolatait arról, mitől válhat valakiből jó mérnök és elkötelezett szakember.
(Az alumni interjúsorozat huszonhatodik része)
- Miért a GEO-t választotta annak idején?
Egy gyerekkori barátom 1973-ban végzett a GEO-ban. Tőle hallottam a földmérésről, annak változatosságáról, érdekességeiről. Ezen felül szerettem a térképeket, a földrajzot és a természetjárást. Az utóbbi kettő nem kapcsolódik közvetlenül a földméréshez, de motivációnak jó volt.
Amikor 1973. szeptemberében a GEO-ra kerültem hallgatóként, az intézmény az Erdészeti és Faipari Egyetem Földmérési és Földrendezői Főiskolai Kara volt. Akkor még nem gondoltam, hogy nem csupán az Alma Materem lett a GEO, hanem később a munkahelyem is, egészen a nyugdíjba vonulásomig, 2019-ig. Ez idő alatt rengeteg szép és néhány kevésbé szép élménnyel gazdagodtam, nagyon sok mindenre emlékszem, még olyanokra is, amikre egyesek szerint nem kellene. - Hallgatóként és oktatóként is megélte az intézmény fejlődését. Mely változásokat tartja a legjelentősebbnek?
Mielőtt a változásokról írnék, egy fontos dolog, ami nem változott az életemben. Ősfehérvári vagyok, itt születtem, itt tanultam, itt dolgoztam, itt éltem, élek.
A GEO-ban eltöltött közel 46 év alatt valóban rengeteg változás volt. A változásoknak voltak az intézményt érintő, és voltak az oktatást érintő részei.
Az intézményi változások között említeném a névváltozásokat még a soproni egyetemen belül, amelyek persze nem pusztán formai változásokat jelentettek: EFE FFFK, NyME FFFK, NYME Geoinformatikai Főiskolai Kar, majd 2006-tól Egyetemi Kar. Emellett részben ezekhez igazodva változtak, átalakultak a tanszékek, egyéb szervezeti egységek. A GEO történetének legnagyobb változását a 2014-es év jelentette, amikor (most nem részletezett okok miatt) kiváltunk a soproni egyetemből és az Óbudai Egyetem akkor megalakuló új karára, az Alba Regia Műszaki Karra kerültünk, mint Geoinformatikai Intézet. A GEO számára egy szükségszerű és létfontosságú lépés volt. A legfontosabb, hogy Fehérváron maradhatott az intézmény, illetve a felsőfokú földmérő képzés. Ez a változtatás, szervezeti átalakulás nagyon sok változást hozott a GEO életében, jót és kevésbé jót. Az emberi erőforrás menedzsmentben tananyag, hogy ha két „cég” eggyé alakul (kultúra váltás), milyen megoldások lehetnek. Ezek szerint integrációnak indult, de helyi megoldásában szerintem nem igazán az lett, más módokból is találunk jellemzőket. Nem ennek az interjúnak a feladata ezeket elemezni, részletezni, de vannak gondolataim, hogy mit lehetett volna esetleg jobban, vagy másként csinálni.
Az oktatási változások alatt elsősorban annak tartalmi részét értem. A tantervek változásai folyamatosan követték a szakma fejlődését, a szakmai elvárásokat, rendszeresen felülvizsgáltuk azokat. Elkészültek a szakirányos tantervek, a kredites tantervek, a BSc tantervek, ezekkel együtt a tantárgyak és azok tartalma is változtak. Rendszeresek voltak a tananyagfejlesztések, sok jegyzet került kiadásra. Nagy változás volt, amikor a földmérő és földrendező szakok mellett elindult az ingatlan-nyilvántartási szervező, később igazgatásszervező szak. Mint oktatási helyettesnek sok feladatom, munkám volt ezekben. - Mi volt a legfontosabb célja az oktatói és vezetői munkája során?
Mikor nyugdíjba mentem, a búcsúztatómon a hallgatók egy olyan kollégához hasonlítottak, akit nagyon tiszteltem már hallgatóként is, később pedig kollégaként. Szigorú, következetes és igazságos tanár volt. Csak az anyag és a tudás érdekelte, nem volt személyes részrehajlás. Oktatói munkám során én is erre törekedtem, később vezetőként is hasonló elvek szerint végeztem az oktatásszervezési feladataimat. A hallgatókból mérnökök lesznek, akiknek kemény, következetes és pontos munkát kell végezniük – hol szokjanak ehhez hozzá, ha nem a főiskolán, egyetemen? Nem szakmai elfogultságból mondom, de ez a földmérésre különösen igaz. Egy nagyon szerteágazó, sok területen (kataszteri munkák, ingatlan-nyilvántartás, építőmérnöki feladatok, bányamérés stb.) nélkülözhetetlen mérnöki munkáról van szó, ahol a pontosság alap. Van egy mondás, miszerint „nem olyan pontosan mérünk, ahogy tudunk, hanem ahogyan kell”. Ebben az egy mondatban nagyon sok minden benne van. A sokféle feladat más-más pontossági igényeket támaszt, tartalmi előírásokat tartalmaz. Nekünk ezek figyelembevételével kell kiválasztanunk, az arra a feladatra alkalmas mérési módszert, mérési eszközt. A helyes kiválasztáshoz meg kell ismerni, meg kell tanulni az összes lehetséges műszer használatát, a lehetséges mérési módokat. A hallgatók persze sokszor mondogatták, hogy ezt vagy azt minek megtanulni, de a tanulmányok ideje alatt még nem tudni, ki milyen területen helyezkedik majd el, milyen munkát fog végezni. - Milyen emlékei vannak első hallgatói éveiről?
A főiskolán hallgatóként eltöltött 3 év életem meghatározó időszaka volt. Fiatalok voltunk, ifjú nagykorúak, akik kóstolgatták a néha csalóka szabadság ízét. Élhettük felhőtlen életünket, feszegettük a határokat, de mellette bizony sokat kellett tanulni is. Bekerültünk egy olyan közösségbe, ahol megtanulhattuk egy nagyon szép szakterület, a földmérés minden ismeretanyagát kiváló oktatók segítségével. Legtöbbünk számára ez egy életre szólt, egész életen át műveltük ezt a szakmát. Nem csak a tanárainktól, hanem egymástól is sokat tanultunk. Akik gimnáziumból jöttek, ők az alapozó tárgyakban (matek, fizika) voltak talán jobbak, míg a szakközépből jöttek a szakmai tárgyakban rendelkeztek már jó alapokkal, így volt mindig lehetőség egymástól is kérdezni, ha valaki elakadt. Nem voltam kollégista, de sok időt töltöttem a koleszban csoporttársaimmal. Az évfolyamunk a 3 év alatt egy igazi jó közösséggé alakult. Nem csupán együtt tanultunk, hanem együtt is töltöttük a „maradék” kis szabadidőnket. A tanulás mellett jutott idő sportolásra házi és városi bajnokságokon (foci, kézilabda, kosárlabda, vízilabda stb.), túrázásokra (városon belül a vendéglátóipari egységek között, városon kívül főként a Bakonyban és a Vértesben, ahol sokszor kulturális programként a móri bormúzeumot is meglátogattuk), selmeci diákhagyományokra. Akkor újak voltak itt Fehérváron ezek a csodálatos diákszokások. Mi voltunk az első évfolyam, akiknek balekhetet szerveztek a felsőbb évesek, felmenő rendszerben végig jártuk a ranglétrát (pogány, balek. Firma, rongyfiliszter, veteranissimus). Voltak szakestélyek (balekavató, szalag- és korsóavató), bálok (balekbál, mikulásbál, farsangi bál) és híres volt a GEO-s diszkó. 1974-ben indult a Megyei Főiskolai Napok rendezvénysorozata, ami egy sport, kulturális és tudományos (TDK) találkozója volt a megye három felsőfokú oktatási intézményeinek. Lehetőségünk volt külföldi hallgatói cseregyakorlatokon részt venni, ahol betekintést nyerhettünk más országok szakmai életébe. Ez akkor keleti országokat (NDK és SZU), illetve városokat jelentettek, mint Drezda és Kijev. - Hogyan változott a földmérő és geoinformatikai szakma az elmúlt évtizedekben?
A földmérésben hihetetlen változások, fejlesztések voltak az elmúlt időszakban. Mi még hagyományos teodolitokkal, szintezőműszerekkel, mérőszalaggal mértünk, analóg fotogrammetriai műszereken tanultuk meg a szakmai ismereteket. Nagy előnye is voltak ennek. Részletesen, folyamatában tanultuk meg, mit miért és hogyan mérünk, a mérési eredményekből hogyan lesz koordináta vagy térkép, vagy bármilyen más adat, pl. terület, térfogat. Azt is megtanultuk, hogy ha valami nem jött össze, hol keressük a hibát, a mérésben vagy a feldolgozásban. Már a ’70-es években aztán jöttek a programozható zsebszámológépek, majd a nagyobb számítógépek, illetve kisebb méretű asztali gépek, PC-k. A számítást ugyan ezek nagyban megkönnyítették, de a „hibakeresést” megnehezítették. Nem elég csak azt mondani, hogy a számítógép ezt az eredményt számolta ki, vagy pl. azt a szintvonal rajzot rajzolta meg, azt ellenőrizni, szükség esetén javítani is kellett. Ha nem tanuljuk meg, hogy mi miből következik, milyen szabályok vannak, akkor csak operátorok, „gépkezelők” leszünk. A mérnöki munka csorbul. Később jöttek a mérőállomások, digitális szintezők, digitális fotogrammetriai műszerek, eszközök. A mérést nagyban megkönnyítették, néha automatizálták. A fotogrammetrián belül egy új és nagy lehetőség volt a pilóta nélküli eszközök, rendszerek (UAV-k, köznyelven drónok) megjelenése az adatgyűjtésben. Mindegyik méréshez tartoztak természetesen feldolgozó szoftverek. A térképeink digitálisak (vagy digitalizált térképek), úgy ahogy az ingatlan-nyilvántartás is. Földhivatali kollégáktól tudjuk, hogy időnként még előveszik az analóg térképeket. - Van-e olyan hallgatói vagy oktatói történet, amely különösen kedves Önnek?
Nagyon nehéz kiemelni egy, vagy akár több eseményt, emléket, történetet, hiszen rengeteg volt. Sok-sok vidám, és szerencsére kevés szomorú dolog történt velem. Hallgatói koromból emlékezetesek pl. a külföldi szakmai gyakorlatok. Pl. Drezdában a TV toronyban készítettem egy olyan fényképfelvételt, amivel megnyertem a GEO Körkép fotó pályázatát, amivel díjazásként mehettem életemben először Selmecbányára. Még ma is emlékszem a szóbeli balekvizsga feladatomra, amit egy évfolyamtárs lánnyal kellett megoldanunk. Szép emlék a Valétálásunk és az azt követő Valétabál a régi Stop étteremben. A szalaglevétel után a szülők kifizették a számlát, hagytak némi pénzt a további fogyasztásra, és hazamentek. Az oktató időszakomból is sok szép emléket őrzök. Ilyenek pl. a topográfiai tanulmányi kirándulások, a szlovákiai kirándulások, az ottani szakestélyek. Közülük legemlékezetesebbek a Leányvár lovagtermében megtartott szakestélyek. Van persze az egyik korábbi tantárgyamhoz köthető, inkább érdekes, mint szép emlék is. Fotogrammetriából minden héten műszaki leírást kellett készíteni a hallgatóknak az elvégzett feladatról. Egyik évben egy hallgató olyan műszaki leírásokat készített, amelyek szakmai szinten nehezen voltak értékelhetők, viszont azok tartalma, humoros megfogalmazása egyedi volt. Több szakestélyen idéztem ezekből, mint örökbecsű „műszaki” remekművekből. Még ma is megtalálhatók a Selmeci utca egyik vitrinjében.
Szomorú emlékem szerencsére kevés van, de egyet megemlítenék. Meghalt egy hallgatónk, akit mindenki szeretett, becsült, de magánéleti problémák miatt önkezével véget vetett életének. Temetésére sokan mentünk, mindenki valdenben. Mikor fegyelmezett sorokban beléptünk a temetőbe, az egyébként is szomorú légkörben szinte megfagyott a levegő. A temetésen lévők meglepődve és meghatódva nézték csapatunkat, nem számítottak arra, hogy Fehérvárról ennyien elutazunk több száz kilométert Borsod megyébe, csak azért, hogy tisztelegjünk az elhunyt emlékének. - Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik most készülnek mérnöki pályára?
A mérnöki munka komoly szaktudást, odafigyelést igényel. A tévedéseknek komoly következményei lehetnek. Aki mérnöki pályára készül, már az egyetemi évek alatt a tananyag mellett azt is meg kell tanulnia, hogy felelősséggel tartozik az elvégzett, megoldott munkáért. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szakmai ismereteket, fogásokat ne megtanulandó tananyagnak tekintsék. Ne csupán a sikeres vizsgáig tanulják meg a tananyagot, hanem értőn, értelmezve tanulják meg. Értsék meg a tananyagot, az információ szerzés és feldolgozás egymásra épülését, a munkaszakaszok logikáját. Ha megértették, már nem is kell megtanulniuk, mert már tudják. Legyenek igényesek a pontosan, precízen és szakszerűen elvégzett munkára. - Ha visszaülhetne egy órára a főiskolai padba, mit mondana akkori önmagának, és mit üzenne a mai hallgatóknak?
Mikor középiskolás voltam, sajnos kevés időt hagytam a tanulásra a sportolás és a világ egyéb érdekes dolgai iránti érdeklődés mellett. A főiskolai felvételem után ez megváltozott. Bármilyen furcsán hangzik, de akkor elhatároztam, hogy változtatok a sorrenden. Komolyan gondoltam, hogy egy olyan szakmát fogok megtanulni, amiből talán egész életemben élni fogok (így is lett), ráadásul tetszett is a földmérés. Természetesen a tanulás mellett aktívan részt vettem a közösségi életben, a diákhagyományok ápolásában. Jártunk bőven szórakozni, kirándulni, sportolni, de a tanulás volt az első. Jó eredményeim voltak, ennek köszönhető, hogy a GEO-ban felajánlottak egy szakoktatói állást. A „mit mondana akkori önmagának” kérdésre azt mondanám, hogy rendben volt minden, nem változtatnék semmit.
A mai hallgatóknak azt üzenném, hogy legyenek igényesek, akarják megtanulni és megérteni a szakmai ismereteket, szakmai fogásokat. Ne megtanulandót lássanak a tantárgyakban, hanem keressék azok lényegét. A „rálátás” a szakmára, a tantárgyak egymásra épülése valószínűleg csak a végzés előtt áll össze fejben, mikor már túl lesznek az összes szakmai tárgyon, de ez természetes. A tanulás mellett legyenek nem csak hallgatók, hanem diákok is. Erről később még írok. - Melyik tantárgy vagy oktató volt a legnagyobb hatással Önre?
Érdeklődésemet a fotogrammetria, a távérzékelés és a topográfia iránt már az első tantárgyi találkozás fölkeltette. A fotogrammetria és a távérzékelés sajátos szakterület a földmérésen belül, olyan, ahol az információkat nem közvetlenül a terepről nyerjük, hanem földi, légi vagy űrfelvételeket készítünk, és azokat értékeljük ki speciális eszközökkel, műszerekkel, módszerekkel. Nem volt szokványos terület, megfogott a különlegessége, és mivel tetszett, szívesen is tanultam. A topográfia pedig azért tetszett meg, mert a topográfiai térképek tartalma (síkrajz, vízrajz, domborzatrajz, névrajz), felmérési módszerei sem szokványosak. Rengetek információt tartalmaznak az ábrázolt területről, a felszínborításról, a mesterséges és természetes tereptárgyakról, a domborzatról. Speciális szemléletet igényel mind a felmérés, mind az ábrázolás.
Az oktatók közül többen is meghatározóak voltak számomra szakmai és emberi területen egyaránt. Sokat tanultam tőlük, de neveket nem szeretnék mondani. - Ha egyetlen fényképet választhatna az egyetemi éveiből, mi lenne rajta?
A fényképezés mindig a hobbim is volt, így rengeteg képet készítettem ünnepségekről, sporteseményekről, gyakorlatokról, kirándulásokról, hazai és külföldi tanulmányutakról, stb. Mindegyik kedves emlék. Nem tudnék egyet kiválasztani. - Kik azok az évfolyamtársak vagy oktatók, akikkel ma is kapcsolatban áll?
Évfolyamunk 5 évenként találkozott, ezeken a találkozókon mindig sokan voltunk. Az egyik legemlékezetesebb az idei, 50 éves találkozó volt, ahol arany oklevelet kaptunk. Persze voltak olyan évfolyamtársak akikkel többet találkoztunk közben is, pl. szakmai konferenciákon. A volt oktatókkal való kapcsolattartás rendszeres volt, hiszen egy oktatói karhoz tartoztunk. Nem szeretnék neveket mondani, inkább csak azt mondanám, hogy akivel csak lehet, ma is találkozunk GEO-s, vagy más egyéb rendezvényeken. - Hogyan alakult a pályája a diploma megszerzése után?
1976-ban végeztem a főiskolán. Közvetlen utána kerültem az akkori Fotogrammetria és Topográfia tanszékre, mint szakoktató. A váltás hallgatóból oktatóvá először furcsa volt. A kollégák befogadóak, segítőkészek voltak, a volt hallgatótársak pedig tőlem vártak kedvezményeket. Ez ment egy darabig, de a korkülönbség egyre nőtt, aztán jött a magázódás és a szigor, aminek igazságos változatát néhány példaképnek tekintett oktatótól lestem el.
Ami a személyes pályámat illeti, arról csak röviden. A főiskola elvégzése után elvégeztem a BME Építőmérnöki Karán a földmérőmérnöki szakot, majd ugyanitt egyetemi doktori címet is szereztem. Az oktatói „ranglétrán” lépegettem felfelé a docensi címig. Hosszú időn át voltam vezető beosztásban: 1993. és 2001., majd 2004. és 2006. között általános és oktatási főigazgató helyettes, 2006. és 2011. között oktatási dékánhelyettes, 2014-től a Geoinformatikai Intézet intézetigazgató helyettes. 2001-ben a Fotogrammetria és Távérzékelés Tanszék tanszékvezetője lettem. Ezek mind fontos mérföldkövei voltak a szakmai, oktatói munkámnak. Sok munkával, sok felelősséggel jártak ezek a feladatok. Tulajdonképpen a felvételitől a záróvizsgáig minden oktatási feladat szervezése az én feladatom volt, de szívesen csináltam. Nem unatkoztam soha. A hallgatók és néha a kollégák is találékonyan és változatosan biztosították, hogy ne maradjak feladat nélkül, legyen mindig lehetőség kitalálni, gondolkodni, hogy mit, mi alapján (pl. TVSZ melyik pontja) lehet mindenki számára megnyugtatóan és törvényesen, a szabályzatoknak megfelelően megoldani a problémákat. Ezekben is következetes voltam, nem voltak kiskapuk, egyéni megoldások, mert a kivételezés zavart okozott volna. Ezzel kapcsolatosan egy sztori. A hallgatók természetesen próbálkoztak ezzel-azzal. Egyszer a TH-ban próbáltak elérni valamit, amit a TVSZ nem engedett volna meg. Hosszú vita után a TH-ban dolgozó hölgyek már nem tudtak mivel érvelni, ezért azt mondták, hogy akkor keressenek meg engem. A válaszuk az volt, hogy jó, inkább nem, akkor maradjon úgy, ahogy kell. Tudták, hogy csak azt engedem meg, ami szabályos, ami jár az jár, ami nem az nem. Nem gondolom, hogy ez merevség, vagy túlzott keménység volt, inkább a kiszámíthatóságot próbáltam tartani. - Mely szakmai eredményére a legbüszkébb a pályafutása során?
A fotogrammetriát a ’80-as évek elejéig nagyüzemben használták nagyméretarányú, illetve topográfiai térképek készítésére. A gond az volt, hogy analóg műszereken. A számítógépek elterjedése ezen a területen is változásokat igényelt. Valamennyi analóg műszert nem lehetett számítógéppel támogatott rendszerré átalakítani, így azok kikoptak, elavultak. A hazai gyakorlatban sajnos az analitikus fotogrammetriai műszerek, főként magas áruk miatt nem terjedtek el. Persze volt egy-két ilyen műszer, de ezeket már nem tudták üzemszerűen használni térképezésre. Ebben az időben volt egy szakmai szemléletváltozás is a felmérésekkel kapcsolatosan. A DAT szabályzat előírásai miatt is újra előtérbe kerültek a hagyományos, földi felmérések, a fotogrammetria háttérbe szorult. Ennek ellenére az oktatásban, a tantervekben sikerült megtartani a tárgy súlyát. Erre büszke vagyok. A digitális fotogrammetriával, a drónok megjelenésével új lendületet kapott a fotogrammetria. - Mi volt a legnagyobb szakmai kihívás, amellyel szembe kellett néznie?
Az előző kérdésre adott válaszban ez is benne van. A fotogrammetria életben tartása. - Mit jelent Önnek ma az alma matere?
Adott egy gyönyörű szakmát, életre szóló hivatást, rengeteg ismerőst, barátot, sok vidámságot és kevés szomorúságot is. Visszafelé az ember csak a szépre és jóra emlékezik - Milyen együttműködési lehetőségeket lát az alumni közösség és a jelenlegi hallgatók között?
Vannak olyan rendezvények, ahol hallgatói generációk találkoznak, ilyen pl. GIS Open. Itt lehet beszélgetni szakmai és egyéb más dolgokról. Szerencsések vagyunk abban a tekintetben, hogy a hallgatói nemzedékeknek van egy közös nyelvük, ami összekapcsolja őket, és ez a selmeci diákhagyományok. A selmeci nóták ismerete, éneklése szintén egy jó kapocs balek, firma, veteranissimus között. A korábban végzettek rendszeresen visszajárnak szakestélyekre, valétálásra. Nem tudom, hogy más szervezett formában hogyan lehetne összehozni a két közösséget. - Melyik tárgyat venné fel újra szívesen hallgatóként?
Természetesen a Fotogrammetriát, a Topográfiát és a Térképtant. - Milyen tanácsot adna annak a hallgatónak, aki most ugyanazon a szakon kezd, amelyen Ön végzett?
Elsősorban tanuljanak sokat és jól, de emellett legyenek nem csak hallgatók, hanem diákok is. Diáknak lenni szerintem több, mint csupán hallgatónak maradni. A diák attól diák, hogy a tanulás mellett a közösségi életben is aktív. A GEO-s hallgatók nagyon szerencsés helyzetben vannak, hiszen a diák léthez kiváló lehetőséget nyújtanak a selmeci diákhagyományok. Magyarországon kevesen mondhatják el magukról, hogy egy selmeci utódintézményben, a selmeci hagyományokat ápolhatják, megélhetik. A selmeci diákhagyományoknak persze vannak formális elemei (egyenruha, a hallgatók tagozódása, hierarchiája, szabályok és előírások a szakestélyeken, amit házirendnek hívunk stb.), de ezeknél sokkal fontosabb annak tartalma.
A hagyományrendszernek három alappillére van: a barátság, a szakmaszeretet és hazaszeretet. Ezek egyenként is komoly tartalommal bírnak. Ezen felül az un. selmeci szellem a közösségi gondolkodást, a közösségért való tenni akarást, az egymás segítését, az egymásért való kiállást, az együtt gondolkodást, az odafigyelést egymásra és az egy mindenkiért, mindenki egyért közösségi elvet jelenti. A hagyományőrzők egyik nagy felelőssége, hogy a hagyományok ápolása és megélése során a selmeci örökséget tisztának, őszintének őrizzék meg és adják tovább! A selmeci örökség nem kizárólag a diákhagyományokból áll. Ezen örökségnek van intézménytörténeti része (professzorok, oktatási tematika, intézményi, szervezeti struktúra, …), szakmatörténeti része (bányászat / kohászat / földmérés / erdészet / gépészet technológiák, újítások, üzemek, …), diákhagyomány-történeti része (selmeci társaságok, diákegyenruhák, diákdalok, diákszokások, …).
Talán ezzel a néhány „magvas” gondolattal sikerült érzékeltetni, hogy mennyire fontosak a diákhagyományok, annak megőrzése, ápolása, továbbadása. Az ide tartozó események, egy része pl. a szakestélyek vidám, társas összejövetelek, de van kiemelkedően szép, ünnepélyes eseménye is, mint a Valétálás.
