Tisztelt gyászoló család!
Tisztelt kollégák, barátok, ismerősök és mindenki, aki ma megtisztelte jelenlétével Janurik János ravatalát és osztozik a család gyászában!
A Nyugat-Magyarországi Egyetem Geoinformatikai Kar oktatóit, dolgozóit és hallgatóit sokkolóan érte a hír, hogy Janurik János kollégánk szeptember 4-én elhunyt. Nehezen fogtuk fel. János még a 2006/2007-es tanév tavaszi félévében a tőle megszokott megbízhatósággal végezte oktató munkáját, semmi előjele nem volt, vagy nem tudtunk róla, hogy valami baj van. Mikor nyáron felhívott telefonon és közölte, hogy szeptembertől végleg nyugdíjba megy, nem tudja folytatni a tanítást, nem igazán hittem el, hogy ez így lesz. Akkor azt gondoltam, hogy a műtétje miatti pillanatnyi rossz hangulat mondatta ezt vele. Bíztam, bíztunk benne, hogy a műtét után felgyógyulva mégis jön, és ott folytatja, ahol a nyár elején abbahagyta. A hangjában azonban kijózanítóan szomorúságot és fáradtságot éreztem, ebből pedig tudtam, hogy komolyan gondolja. Főként azért is, mert ismerve Őt, azt is tudtam, hogy amit kimond, azt alaposan meggondolja. De legrosszabb álmunkban sem gondoltuk, hogy a mai napon végleg búcsút veszünk oktató társunktól.
Janurik János 1984. augusztusában került a főiskolára. A nyelvtanárok akkor a társadalmi ismereteket oktató tanszékhez tartoztak. Gyorsan beilleszkedett a kollektívába, megtalálta a közös hangot nyelvtanár társaival, majd velünk, szaktanárokkal is. Munkáját rá oly jellemzően csendesen, megbízhatóan, lelkiismeretesen és precízen végezte. Természetes volt, hogy van, hogy tette a dolgát azzal a felelősségtudattal, hogy tudta, a nyelvtanulás és tanítás a jövendő mérnökök számára mennyire fontos. Nem volt könnyű dolga, hiszen a hallgatók sokszor a szaktantárgyakra figyeltek inkább, az idegen nyelvet háttérbe szorították. Ezt látva és tapasztalva János úgy igyekezett feloldani ezt a gondot, hogy új és új eszközöket, módszereket vetett be, a videótól az internetig. A nyelv tanulását rengeteg segédanyag összeállításával, a szakirodalom széles körű felhasználásával, évente új tananyaggal segítette.
1990. februárjában egy szervezeti átalakítás révén megalakult az Idegen Nyelvi Lektorátus, melynek természetszerűleg Janurik János lett a vezetője, mint a legtapasztaltabb nyelvtanár. Vezetőként közvetlen kollégáival, beosztottjaival emberséges volt, bármilyen problémát megértően és jóindulatúan kezelt. Az új nyelvtanárokat szárnyai alá vette, bevezette őket az itteni élet rejtelmeibe, sajátosságokba. A tanév kezdetét és zárását a lektorátus többnyire közös főzéssel, együttléttel ünnepelte, hobbikertjének terméseiből vendégelte meg a többieket. Sajnos 2006. január 1-től, egy újabb átszervezés miatt a nyelvi lektorátus a Természettudományi Tanszékbe olvadt be, így János vezetői megbízatása megszűnt, de ettől függetlenül a nyelvoktatás szervezésében ezután is számíthattam, számíthattunk rá. Bár gondolom nehezen élte meg ezt a változást, de az iskolával szembeni mindenkori lojalitásával elfogadta, belátva annak rajtunk kívül álló okait, szükségességét.
Hiányozni fog az a megszokott kép, ahogy bejött az iskolába, szatyorral vagy táskával a kezében belépett a portára, néhány érdeklődő kérdés után felvette a kulcsát és elindult felfelé. De előtte még beköszönt a TH-s lányoknak, majd az első emeleten gyakran bejött hozzám, lelkesen mesélve, hogy mit talált az interneten, adott egy-egy internet címet, amit feltétlen a figyelmembe ajánlott. Sokszor megbeszéltük az esetleges problémákat, majd ment tovább. Később persze nem maradhatott ki a Könyvtár, majd a titkárság sem. Bárkivel találkozott a folyosón, mindenkihez volt egy kedves szava. Tavasszal büszkén mutatta unokájának fényképét. Mostantól sajnos ez nem lesz így. Lesz helyette valami űr, erős hiányérzet.
Hacsak lehetett ő mindenkinek segített. Rajta nem tudott segíteni senki, a gyilkos kór magával ragadta, kiszakította a GEO-sok táborából.
Tudomásul vesszük a megváltoztathatatlant. Szavakkal lehetetlen méltón búcsúzni, a szavak sután hangzanak. Ilyenkor többnyire az irodalomban keresünk segítséget. Dsida Jenő Vonaton éjjel c. versrészletének aktualizált soraival búcsúzunk:
Hallgatag éj van, s utazom,
s szürke hegyekből koszorú
nyúlik a felhős, árnyas egekbe
komoran, búsan ránk-fenyegetve,
s odakünn minden elmaradó
„pirosalmafa”
szomorú,
szomorú,
szomorú.
Jánost egyénisége, emberi tulajdonságai, szakmai felkészültsége alapján lehetett nagyon tisztelni, szeretni és elismerni. Váratlan halála megerősíti bennünk azt az érzést, hogy vannak emberi kisugárzások, amelyek energiája átsugároz a lét és nemlét küszöbén, baráti jóindulattal kitöltve az ismeretlen, félelmetes űrt. Számunkra Ő nem halt meg, csupán előre ment.
Isten veled, nyugodj békében.
Székesfehérvár, 2007-09-19.
Engler Péter
